Glász Sándor tollából:

IMGP2451

Végre itt vagyok! A kedvenc ösvényemen lépkedek, deres fűszálak ropognak a bakancs talpa alatt. Hideg van, -7 Celsiust mutat az órámban lévő hőmérő, hiszek neki, hisz érzem, amint kilélegzem, leheletem, a bajuszomra fagy. Nem számít, végre van egy kis szabadidőm. Csak megyek tovább a hajnali szürkületben, az ébredező természetet figyelve. Megpillantom a tavat, nincs messze a táborhelyem, már látom, ahol az öreg tölgy, a környező fák fölé magasodik. Legalább száz éves lehet, törzsének átmérője meghaladja a métert is. Odaérek, átlépek a gyökerei közül felszínre törő, jeges szélű csermelyen. Leveszem a hátizsákom, és felakasztom a szokott helyére, egy villám sújtotta éger, egyik ágcsonkjára. Beszívom a fák illatát, nagyot sóhajtok, ahogy a jeges levegő betölti tüdőm. Felpillantok, a felkelő napot keresem, de a hajnali köd még ott ül mindenütt. Béke és csend honol. Ezért imádok itt lenni! Kellene egy kis tűz, nézek körül és elindulok. A bokrok aljában mindig találok száraz gallyakat, és egy lábon száradt akácról tűzifának valót is szedek. Tisztára kotrok egy helyet a bakancsommal, itt lesz a tűz. Jó nagy placcot tisztítok, elvégre nem akarom felgyújtani az erdőt. Középre vékonyabb ágakat fektetek, szorosan egymás mellé, hisz egy jó tűzhöz, alap is kell. A zsákról leoldom a baltám, most dolga van. Csapásai alatt, szinte maguktól hasadnak az ágak. Dolga végeztével ő is az égerre kerül, tudja, most a késem jön. Tollaság kell, mert itt se fatwood, se nyírfa kéreg. Féltérdre ereszkedem, letámasztom az anyagot, és figyelem, ahogy a penge leválasztja a kunkorodó forgácsokat. Szépen, egyiket, a másik után. Minden szál után kicsit fordítok a fán, hogy mindig egy kis sarkot tudjak lemetszeni. Így lesz olyan, ahogy én szeretem, mint egy igazi hajasbaba! Többet is csinálok, nem azért mert kell a tűzhöz, hanem mert élvezem a készítését Előveszek egy darabka spárgát, szálaira szedem, felbolyhosítom, és fészket formázok belőle. Ez lesz ám a jó kis éleszték! A kovára illesztem a szenesített taplót, és csapkodni kezdem az acéllal. A másodikra már szikrát fog. Fújom, szinte már az egész parázslik, amikor a fészkébe rakom. Két kézbe veszem, fújom, füstöl, tovább fújom, majd egyszer csak lángra lobban a kis kóc kupac. Rárakom a tollaságakra, figyelem, táplálom a lángot, míg tűz nem lesz belőle. Felteszek egy csajka vizet, jól fog esni egy kis forró leves, gondolom, mialatt a felszálló buborékokat figyelem. Hamar elkészül a zacskós leves, már csak evőeszköz kell. Kotorászok a zsákom oldalzsebében, hátha megtalálom, de hiába, mert nincs a szokott helyén. Nem egy katasztrófa, gyorsan megoldjuk! Már választom is ki, az egyik vastagabb akác darabot, és nekiesek a baltával. Lenagyolom, csak úgy szemre, mert nincs ceruza nálam. Két botocska közé csippentek egy darab parazsat, ezzel alakítom ki a kanál öblét. Ráteszem az akácra, és fújom. Figyelem, ahogy a parázs egyre mélyebbre eszi magát a fába, közben egy ágacskával terelgetem, a megfelelő forma érdekében. Már jó is lesz! Most pedig kést elő, kihámozom a kanalat, a lenagyolt formából. Igen, majdnem jó, forgatom, egy két apróbb forgácsot, még leválasztok a pengémmel, ráfektetve a szárra, bal hüvelykemmel finoman tolva a kés fokát, tökéletesítem művem. Meg is van, már csak az öblét kell megtisztítanom. Ehhez keresek egy darab kavicsot, azzal kaparom ki, és dörzsölöm le az égett részt, amíg szép fényes nem lesz. Át mosom a forrás jéghideg vizével, nézegetem, nem is rossz. Elégedett vagyok, átjár az alkotás öröme. Mit meg nem tesz az ember egy kis levesért!

Köszönjük Sanyinak ezt a hangulatos írást.

Aki érez némi írói vénát magában az küldje el emailben (mindenamibushcraft@gmail.com) az írását és megjelentetjük az oldalon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.