A szobába vakítóan süt be az októberi napfény. Egy darabig merengve bámulok ki az ablakon, majd leakasztom helyéről a hátizsákom. Szótlanul és gyorsan pakolok, nincs szükség cheklistre. Évek óta ugyanazt, ugyanoda rakom, már csukott szemmel is eligazodom a felszerelésemben. Hamar végzem, ez már rutin feladat. Nézem a pakkot, de nem érzem a szokásos bizsergést, valahogy kedvetlen vagyok. Már régóta nem az igazi valami. Valami hiányzik…
A telefonért nyúlok, tárcsázok. Létrejött a kapcsolat, csak pár szót recsegek bele a mikrofonba:
– Kés, kulacs, pokróc, vízszűrő …
– Azért egy ponyvát hozok, nem akarok erdőt irtani – hangzik a válasz.
Gyorsan ki pakolok mindent, és Matilda is visszakerül a falra. Előkotrom a pokrócot, elrendezem, a ponyvával együtt egy bedrollt készítek belőle. A tekercsben kap helyet a késem és a vízszűrő is. A kulacsot az övemen hordom. Alig várom a reggelt, nehezen alszom el.
Az ébresztő már nyitott szemmel ér, gyorsan lenyomom és öltözöm. A reggeli kávé közben, kutyám a lábamnál fekszik, feje a bedrollon pihen. Ismeri jól a pokrócba ivódott erdő illatot. Bár nyugodtnak tűnik, orrcimpája remeg az izgalomtól. Szótlanul csomagolok neki elég tápot, majd pórázával a kezemben indulunk. Az állomáson találkozunk Barna Gabi barátommal, így együtt, vonattal közelítjük meg a helyszínt. Az út gyorsan eltelik. Kora délután van, amikor elérjük a megbeszélt helyet.
Gyors táborverés után, felderítés következik, hiszen se élelmet, sem vizet nem hoztunk, mindent terepen kell találnunk. Szerencsére az erdő bőkezű hozzánk. A közeli patak partján hatalmas lepényfa áll, a tábor melletti tisztáson pedig pár gyümölcstől roskadozó vadkörtefa ad halovány árnyékot, a sápadt napfényben. Nem messze egy eliszaposodott tó partján, pedig rengeteg a gyékény. Amíg Gábor vacsorára gyékény szárat és gyökeret szed, én a növény leveleit gyűjtöm derékaljnak. Mindketten hamar végzünk. Finom gyékény leves készül, amit tinóru gombával ízesítünk.
Az est hátralévő részét, a tűz mellett beszélgetve töltjük. Az éjszaka hamar elillan, de a felkelő nap sugarainak melegét nem élvezhetjük a reggeli ködben. Gyorsan készítünk egy kis menta teát, ránk fér a forró ital, hiszen az éjjel mínuszba csúszott a hőmérséklet. Nem ücsörgünk sokat, kell a katáng gyökér, ha kávézni akarunk. Késem pár csapásával készítek egy ásóbotot, aminek a segítségével hamar összegyűjtök egy maréknyi alapanyagot. Pucolás, aprítás, pirítás, őrlés, forró víz. Mi többet is kívánhat az ember gyermeke a vadonban, mint egy jó baráttal kávézni a ropogó tűz melegénél? Összenézünk Gabival, és szavak nélkül is tudjuk, ez az érzés megfizethetetlen…
Ideje ebédre való után nézni, így a kávétól felpezsdült lélekkel indulunk gledícsiát gyűjteni. Megszedem a kalapom a lepényfa termésével, és arcomon fél mosollyal emlékszem vissza, gyermekkorom nagy kalandjaira, a nagyapámmal közös kirándulásokra. Tőle tanultam annak idején, hogy e termések hüvelyében lévő lekvárszerű anyag, kitűnő csemege egy édesszájú kölyöknek. Szótlanul ballagunk vissza a táborhelyre, csak a fakopáncsok ütemes dobolása töri meg a csendet. Nézd! Mutat Gábor, két nagy fehér labdacsra egy mogyoró bokor alatt. Egymásra nézünk, ez a két szép pöfeteg feldobja a menüt, az biztos! Alig várjuk, hogy elkészüljön a “gombás bab”, éhesek vagyunk.
A várakozás izgalmát enyhítendő, egy egyenes bodza ágból, tűzfújó csövet faragok. Mindenki feltalálja magát. Gábor vackort szed, a kutyám pedig egy elcsent gledícsia terméssel a szájában elvonul a pokrócra. Az ebéd remek és tápláló. Élvezem, ahogy a gledícsia roppan a fogaim alatt. A pöfeteg kellemes mellékízt ad és puhára főtt húsa is finom. Ebéd után jöhet a desszert! Főtt vadkörte, mentával. Igazi ínyenc falat.
Egy kis szieszta után tüzifát szedünk, hideg lesz az éjszaka. A sötétség viszonylag hamar, sűrű fátyolként ereszkedik ránk, a tűz fény körén túl, az orrunkig sem látunk. Ilyenkor esik legjobban a beszélgetés. Az élet nagy dolgai nem kerülnek szóba, nem érdemes elpazarolni a pillanat varázsát, csak a fontos dolgok számítanak. Család, barátok és bushcraft. Mi másról is eshetne szó?
Halk szavainkat egy a szél szárnyán érkező, mély bariton szakítja félbe, melyre kisvártatva válasz is érkezik. Néma csendben, az élménytől borzongva hallgatjuk a koronás fők énekét. Felemelő érzés, az éjszakába nyúló, ősi ösztönöktől fűtött hangverseny közönségének lenni. A hold már magasan jár, mikor pihenőre térünk. A reggel ismét kávéval kezdődik.
A tűz mellett ülve, a csajkámból felszálló gőzön keresztül nézem kutyámat, aki szuszogva dugja ki orrát a pokróc alól. Nem akaródzik neki kibújni, álmosan pislogva néz körül. Éhségünket a tegnapi gledícsia maradékával csillapítjuk. Szótlanul táplálkozunk, kicsit talán kedvetlenül. Tudjuk, hogy szabadidőnk végére értünk, ideje pakolni. Tüzünk nyomait betemetjük, a derékaljnak használt gyékény leveleket a tó partján szórjuk szét. Elégedetten szemléljük a helyszínt, mintha sosem jártunk volna itt. Indulnunk kell, de vissza visszanézünk, míg táborhelyünk el nem tűnik szemünk elől, a reggeli ködben…