Furcsa zajra riadok fel, álmosan pislogok a hajnali ködben. Mi ez? Megint hallom… Ébredő tudatom lassan azonosítja a hangot, egy aranysakál kaffog tőlem nem messze, a bozótosban. Felőle fúj a szél, így még nem vett észre. Lassan szétnyílnak a cserjék ágai, alakja kirajzolódik a derengő fényben. Gondolatban már célba is vettem képzeletbeli íjammal, szinte hallom a húr pendülését, és a becsapódó nyílvessző tompa puffanását is. A kis ragadozó azonnal riadtan megugrik, mikor rájön nincs egyedül.

   Gondolataim elkalandoznak az élmény hatására. Vajon mit éreztek vadonlakó őseink, mikor egy ragadozó tévedt a táborukba? Nem valószínű, hogy őket így meg tudta volna lepni, mint engem. De azok az idők már elmúltak, érzékeink eltompultak az évezredek alatt, a régi vadonlakók tudása csaknem elveszett. Csaknem, de nem teljesen, hisz vagyunk páran, kiket vonz e tudás, és ápoljuk a természeti népek hagyományait. Ezek járnak a fejemben, miközben reggeli kávémat kortyolgatom.

IMG_20170607_103927_20170607_104012

   Ideje folytatnom utam a Mecsek ösvényein, a következő táborhelyem felé. Halk csobogás riaszt fel gondolataimból, egy forráshoz érek. Letérdelek, előveszem táskámból a bodzacsövet, és szívószálként használva, a csordogáló víz, tiszta, köztes részéből szomjamat oltom. Az egyik legkülönösebb hazai élőhely, egy igazi magyar vadon lakói, a pákászok életvitelét tanulmányozó írásokban bukkantam e technikára, bár ők nádszálat használtak e célra. Felfrissülve folytatom utam, miközben gyomrom korgása egyre inkább jelzi a közelgő ebédidőt.

   Itt az ideje alkalmas helyszínt keresnem étkem elfogyasztására. Szerencsére nem messze ismerek egy tűzrakóhelyet. A közelbe érve gyerekek viháncolásától lesz hangos az erdő, egy csoport kiránduló kisiskolás keresztezi utam.  Derűsen köszöntöm a vidám kis társaságot. A tanárbácsi morcosan köszön vissza, bosszantja, hogy nem boldogul a tűzzel, pedig a srácok igényt tartanak a beígért szalonnasütésre. Mosolyogva konstatálom, hogy a combnyi vastag, korhadt, vizes fából és pár összegyűrt papírzsebkendőből nem is lesz tűz.

  Körbejárva a környéket, egy halom száraz gallyal valamint pár  vastagabb ággal a kezemben térek vissza és nekilátok a tűzrakásnak. Dolgozik a fűrész, és lendül az ütőfa. A gyerekek érdeklődve figyelik ténykedésemet. Előkerül a kova, az acél, és a gyékénytapló. Csendül az acél, ahogy a kovának  csapódik, és halvány vörös szikrák hozzák izzásba az élesztéket. Az itt talált iszalag szálasított kérge pedig pár pillanat múlva már ég, is, aranyszínű lángba borítva az előkészített indiántüzet.

   Elégedetten nézem művemet, és a gyerekek üdvrivalgása közepette, hálásan gondolok az utókorra rengeteg tapasztalati tudást örökül hagyó természeti népekre, a föld igazi vadonlakóira. A jó kedélyű társaságban elköltött kései ebéd végeztével, elbúcsúzom újdonsült kis barátaimtól, és komótos léptekkel, a tisztás szélén nyíló vadcsapás felé veszem az irányt. Még visszanézek a tűz körül guggoló kis alakokra, aztán összefonódnak az ágak a hátam mögött, ahogy nesztelenül eltűnök a félhomályban…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.